2009. április.

Az orvos-ságról

Interjú Gyombolai Palkóval, aki PhD- ösztöndíjas az Élettani Intézetben

– Hány éves korodban és minek a hatására jelent meg benned az a gondolat, hogy orvos legyél?

– Úgy középiskola elején volt, kb. 13-14 éves lehettem. Nem kapcsolódott különösebb hívásélményhez, sem a családban, sem a rokonságban nincs orvos, nem volt előttem konkrét példa. Szerettem a biológiát, és ezt úgy kitaláltam magamnak. Azután gimi vége felé elbizonytalanodtam, kevésnek találtam az indokokat – miért is akarok én orvos lenni? Csak mert évek óta mindenkinek ezt mondogatom? Így aztán jól is esett körülnézni más lehetőségek között – közgazdász, matematikus, tanár, élelmiszermérnök – de az érettségi előtt mégis visszatértem az eredeti ötlethez. Viszont ekkor már új elképzeléssel: kutatóorvos szerettem volna lenni. Olyan alkat is vagyok – rendszerező típus, kitartó, szorgalmas, utána szeretek járnia a dolgoknak, elég jól tűröm a monotóniát, tehát megvannak bennem azok a tulajdonságok, amelyek ezen a pályán szükségesek.

– És most, hogy túl vagy az egyetemi képzésen és a PhD-sként dolgozol, még mindig az az elhatározásod, hogy kutatóorvos legyél?

– Az orvosi egyetemen nem kutató, hanem klinikai orvosokat képeznek. És én szívesen is tanultam klinikai tárgyakat, illetve még fontosabbak voltak a betegekkel szerzett tapasztalatok, úgyhogy többször gondoltam, lehet, hogy mégis a gyógyítás lesz belőle. Tetszett a belgyógyászat, a szívgyógyászat, a házi orvoslás, úgyhogy még most sem vagyok benne biztos, hogy mi lesz. Az a nehézség, hogy az egész képzés nagyon sok időt vesz igénybe: hat év orvosi egyetem, a rezidensi munka a kórházban öt év, 29 évesen lehet szerezni szakvizsgát – addig fiatal orvos nemigen végez teljesen önálló munkát – így 30 éves korára lesz csak kész. És én a PhD-val még ráteszek erre 3-4 évet, ami az egész folyamatot még kitolja. Ez nem olyan jó, ezért gondolkodom még, hogy majd hogyan folytassam.

– Mi a területed?

Tulajdonképpen folytatom azt a munkát, amit TDK-sként az egyetem alatt elkezdtem – csak most már magasabb szinten. A laborunk sejtélettannal foglalkozik, azon belül is a hormonoknak a sejtekre kifejtett hatásait vizsgáljuk részletesen. Azaz, hogy hogyan érzékelik a sejtek a külvilágból érkező jeleket, kémiai anyagokat, és milyen kifinomult válaszokat adnak ezekre a jelekre.

– Változott-e a hozzáállásod vagy a meglátásod a pályát illetően a sokféle hatás, tanulás során? Hogyan vészelted át emocionálisan ezeket az éveket? Hogyan látod azt, amit ott kaptál? Mi a mérlege?

– A Semmelweis Egyetemen élesen elválik az első két év a későbbiekhez képest. Akkor az elméleti képzés folyik. Nehéz volt, én számítottam rá, hogy az is lesz. Nagyon magas szintű egyébként az oktatás, ami miatt világviszonylatban méltán ismert és sokat érő a Semmelweis diploma. Megalapozott tudást ad. Aztán kezdődnek a klinikai tárgyak – belgyógyászat, sebészet stb., amelyeket az elméletet illetően szintén nagyon magas színvonalon oktatnak – és ekkor indulnak a kórházi gyakorlatok is. A harmadik évben találkozunk tehát először szemtől szembe a pácienssel, ami nagy élmény, és ami miatt gondoltam, hogy mégis talán a gyógyítás és nem a kutatás…

– Meg tudnád konkrétan határozni ennek a nagy élménynek a mibenlétét? Miért nagy élmény?

– A közelség adja a jó érzést, én nem ismerem a pácienst, de a segítés miatt van köztünk kapcsolat, és ez mély dolog. Látok sorsokat, ha tudok segíteni, akkor ez jó, de ha nem is tudok segíteni, akkor is van ez az intimitás és közvetlenség, közelség. Én kilenc hónapig mentőztem, és mindig elcsodálkoztam azon, hogyan történik ez, rajtam van a piros mentős mellény vagy a fehér köpeny, és az emberek beengednek a lakásukba, mindig újra lehetett tapasztalni azt a megelőlegezett bizalmat és különleges felhatalmazást, amelyet ez a fehér köpeny ad, hogy attól a másik ember levetkőzik előtted. Ez ilyen szakma, ez mindig hatással volt rám…

– Ott hagytuk abba, hogy a harmadik évben találkoztok először a pácienssel.

– Tehát ez nagy élmény mindenkinek, aki komolyan veszi, de ugyanakkor az ember belelát a magyar egészségügyi állapotokba, amelyek azért rányomják a bélyeget a mi gyakorlati oktatásunkra is. Gyakorlatvezetőink klinikai orvosok, akiknek ez az egyik szakmai kötelességük. Ebből következik a gyakorlati oktatás esetlegessége, amely attól függ, ki mennyire veszi komolyan ezt a feladatot. És emiatt különböző csoportokban, tárgyakban a színvonal hullámzó. A klinikai orvos azt sem tudja, hol áll a feje, betegei vannak, sok adminisztráció, és még a tetejében délután jönnek a diákok! Ez így nekik nagyon megterhelő, ezért is kiszámíthatatlan a színvonal. Ráadásul a gyakvezetők főleg fiatal rezidens- vagy szakorvosok, ritka az idősebb tanár. Szóval, volt gyenge, és volt nagyon jó orvos is, aki mindig nagyon felkészülten várt ránk. De összességében jobb gyakorlati oktatást is el tudnék képzelni.

– Mit gondolsz az eddig megszerzett tudásod alapján: az emberiség le tudja-e küzdeni a ma még gyógyíthatatlan betegségeket? Vagy a „betegségek szintje” nagyjából állandó minden korban, és megfelel az adott korszak orvoslási tudásának, vagyis egyes betegségeket csaknem leküzdöttünk, másokra van hatásos ellenszerünk, de mindig felbukkannak új betegségfajták?

– Az orvostudomány és a betegségek között folytonos a harc. Például a fertőző betegségekkel szemben kifejlesztettük az antibiotikumokat, óriási áttörés volt, és eleinte azt jósolták, hogy a ’70-es évekre megszűnnek a bakteriális betegségek… De a baktériumok is „felvették a harcot”, új enzimek keletkeztek, mire mi másfajta antibiotikumot használunk, szóval ez a harc folytatódik…

– Akkor ez állandó állapotnak mondható?

– Én úgy látom, hogy talán lehet egy lépéssel a baktériumok előtt járni. A daganatos betegségekkel hasonló a helyzet: a sejt kiszabadul a szervezett kontrollja alól, és elkezd kórosan osztódni. Mi „tüzelünk” rá különböző terápiákkal, a gyengébb sejtek elhullanak, az erősebbek pedig, amelyekben olyan mutációk vannak, hogy rájuk a mi eddigi „tüzérségünk” hatástalan, túlélnek. Tehát lehetséges az, hogy mi magunk szelektáljuk ki a legerősebb daganatsejteket! Ezért is van az, hogy egy kiújuló daganattal már nagyon nehéz mit kezdeni. Egyébként a daganatos sejtek olyan sokfélék, annyi az ok és a mód, ahogyan létrejön egy daganat, hogy mindig előfordulnak csodálatos gyógyulások is, meg kialakulnak alternatív gyógyászati módszerek, de én nem hiszem, hogy egyszer csak lesz egy hatásos gyógyszer vagy gyógyszercsoport a daganatok ellen, hanem inkább részeredmények lesznek. Kis lépésekkel haladunk az egyre több gyógyult eset felé. Perspektivikusan lehetőséget jelent az őssejt vagy a génsebészeti technikák, amelyek új módon avatkoznak be a daganatos sejt életébe – itt lehetnek akár nagy áttörések is. 20-30 év múlva nagyon más lesz a helyzet, amit mi ma még elképzelni sem tudunk. Mindenesetre ez nagyon összetett kérdés.

– Köztudott, hogy a betegségek kialakulásában komoly szerepet játszanak a lelki tényezők. Ebből az következne, hogy a gyógyításban is fontos kellene legyen ennek figyelembevétele, hogy ne csak a tüneteket gyógyítsák, miközben az okok – a lelki tényezők – homályban maradnak. Benneteket készítenek-e az ilyen, úgynevezett holisztikus, vagyis az egész emberre összpontosító gyógyításra? És Te mit gondolsz erről?

– Az egyetemen nem volt példa erre, nem is nagyon beszéltek róla. Legfeljebb a magatartástudomány vagy a szociológia kapcsán. Mint külön tárgy, ez kimaradt az orvosi képzésből. Az oktatás struktúrája olyan, hogy nincs rá hely. Talán a belgyógyászaton lehetne leginkább, mert ez egy olyan összegző tárgy, ott lehetne a helye, de nem volt. Viszont a hallgatók között felvetődött ez a kérdés, és zavart bennünket a szakbarbárság ebben az ügyben.

– Mit gondolsz az alternatív gyógyítási módszerekről, a természetgyógyászatról?

– Én racionális alkat vagyok, ráadásul az egyetemen általában eléggé lenézik ezeket a gyógymódokat. De engem nagyon érdekel a hagyományos és az alternatív gyógyítás kapcsolata, nem kérdőjelezem meg ezek létjogosultságát. Mert attól, hogy ma még nem tudjuk, hogyan, milyen elven működik valami, attól még működhet és eredményes lehet. Ezt el kell ismerni. Tehát érdekelnek engem ezek a gyógymódok, de nem látok lehetőséget arra, hogyan lehetne a működésüket vizsgálni, és a hatékonyságukat bizonyítani a most használatos módszerekkel. Pedig szükség lenne rá, az ugyanis engem is nagyon zavar, amikor áltudományos okfejtésekkel próbálják magyarázni a módszereik működési elvét. Inkább mondják azt, hogy „mi sem tudjuk, hogyan, de működik”… Szóval azért is kellenének erre irányuló vizsgálatok és valamilyen besorolás, hogy lehessen ezekkel valamit kezdeni.

– Ha az olvasók közül valaki éppen az orvosi egyetemre akar felvételizni, mit tanácsolsz neki, milyen alapfeltételekkel, hozzáállással érdemes nekifutni?

– Az orvosi egyetemen elengedhetetlen a szorgalom és a kitartás, főleg az első két évben, rengeteget kell tanulni. A későbbiekben – az egyetemen is, de a szakma gyakorlásában is – szükséges az empátia, nyitottság, a kíváncsiság, de a humorérzék sem árt, sokszor segít a betegekkel való kapcsolatban meg a stressz oldásában is. A nyugodtságot, magabiztosságot az évek hozzák, ahogy az orvos a betegen keresztül látja saját magát, ahogy a betegség és a beteg reakciói rámutatnak a saját szakmai vagy emberi hiányosságaira. Ebből lehet tanulni, lehet fejlődni, és így lesz az ember egyre magabiztosabb. Persze ennek az útnak én még az elején járok.

– Most 24 évesen úgy érzed, hogy a helyeden vagy?

Igen, lelkes vagyok a mostani munkámmal kapcsolatban, csak még az a kérdés, hogy hosszú távon kutatás vagy gyógyítás. Sajnos a kettőt egyszerre nemigen lehet csinálni.