Kedves Bogarak!

Nagycsütörtök: a lábmosás és az eucharisztia közös értelme a szolgálat

„A Triduum az Utolsó Vacsora emlékezetével kezdődik. Jézus, szenvedésének vigíliáján felajánlja az Atyjának testét és vérét, a kenyér és a bor színe alatt, táplálékul adva azt az apostoloknak, elrendelvén, hogy folytassák mindörökké ezt a felajánlást az ő emlékezetére.  A szertartás evangéliuma, a lábmosásra emlékezve, ugyanolyan értelmezést ad az Eucharisztiának, egy másik összefüggés távlatában. Jézus, mint egy szolga, megmossa Simon Péter és a többi tizenegy apostol lábát (v.ö. Jn 13,4-5). Ezzel a prófétai tettel Ő kifejezésre juttatja életének és szenvedésének az értelmét, mint az Istennek és a testvéreknek végzett szolgálatot: „Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10.45).

Ez történt meg a keresztségünkben is – hangsúlyozta  a pápa – amikor az Isten kegyelme lemosta nekünk a bűnt és Krisztusba öltözködtünk (cfr Kol 3,10). Ez történik, mindahányszor az Úrra emlékezünk az Eucharisztiában: közösségre lépünk a Szolga-Krisztussal, hogy engedelmeskedjünk parancsolatának, vagyis hogy úgy szeressük egymást, ahogy ő szeretett minket (v.ö. Jn 13,34; 15,12). Ha úgy járulunk a szentáldozáshoz, hogy nem vagyunk őszintén készek egymás lábát megmosni, nem ismerjük fel Krisztus testét. Az ugyanis Jézus szolgálata, aki teljesen önmagát adja.

Nagypéntek: Jézus a legnagyobb gonoszságot alakítja át szenvedésével a legnagyobb szeretetté

Holnapután, Nagypéntek liturgiájában Krisztus halálának titkáról elmélkedünk és a keresztet imádjuk – folytatta a Nagyhét értelmezését Ferenc pápa. Életének utolsó pillanataiban, mielőtt az Atyának adná a lelkét, Jézus ezt mondja: „Beteljesedett!” (Jn 19,30). Mit jelent ez a szó, amit Jézus mond, hogy „beteljesedett”? Az üdvösség beteljesedett művét jelenti, hogy az Írások egészen beteljesültek Krisztus, a föláldozott Bárány szeretetében. Szenvedésével Jézus a legnagyobb gonoszságot átalakította a legnagyobb szeretetté. A századok során férfiak és nők tanúskodnak az életükkel ennek a tökéletes, teljes és szeplőtelen szeretetnek a visszfényéről. Örömmel emlékezem napjaink hűséges tanújára, Andrea Santoro atyára, a római egyházmegye papjára, törökországi misszionáriusra. Néhány nappal, mielőtt Trabzonban – a Fekete tenger partján – meggyilkolták, írta: „Itt vagyok, hogy együtt legyek ezekkel az emberekkel és engedjem, hogy felajánljam Jézusnak a testemet… Csak akkor leszünk képesek az üdvösség befogadására, ha felajánljuk a saját testünket… A világban levő rosszat hordozni kell, a fájdalomban részt kell vállalni, felvéve azt a saját testünkbe, egészen a végsőkig, ahogy azt Jézus tette”. (A. Polselli, Don Andrea Santoro, le eredità, Città Nuova, Roma 2008, 31. o.).

Korunk egy emberének és sok másnak a példája segít nekünk abban, hogy az életünket, mint szeretet-adományt ajánljuk a testvéreinknek, mintegy Krisztus követéseként. Ma is van sok férfi és nő, igazi vértanúk, akik felajánlják az életüket Jézussal, hitük megvallására, pusztán csak ezzel a szándékkal. Ez egy szolgálat, a vérontásig menő keresztény tanúságtétel szolgálata, az a szolgálat, melyet Jézus értünk tett: Megváltott bennünket a végsőkig. Ez a jelentése annak a szónak: „Beteljesedett!”. Milyen szép is lesz, amikor életünk végén, mi mindnyájan, hibáinkkal, bűneinkkel, de a jótetteinkkel is, és a felebarát iránti szeretettel együtt elmondhatjuk az Atyának, mint Jézus:  „Beteljesedett!”; nem azzal a tökéletességgel, ahogy ő mondta, hanem így szólva: „Uram, mindent megtettem, amit megtehettem. Beteljesedett! A keresztet imádva és Jézusra nézve, gondoljunk a szeretetre, a szolgálatra, az életünkre, a keresztény vértanúkra, és gondoljunk az életünk végére, ami jót tesz majd nekünk. Senki nem tudja közülünk, mikor fog ez megtörténni, de kérhetjük a kegyelmet, hogy elmondhassuk: Atyám, megtettem mindent, amit megtehettem. Beteljesedett!”- tette hozzá katekéziséhez szabadon Ferenc pápa.

Nagyszombat: A teremtményt beburkoló sötétségben egyedül csak ő tartja égve a hit lángját

Nagyszombat az a nap, melyen az egyház Krisztus „pihenését” szemléli a sírban, a kereszten aratott győzelmes küzdelme után. Nagyszombaton az egyház ismét Máriával azonosul, egész hite összegyűlik benne, hiszen ő az első és tökéletes tanítvány, az első és tökéletes hívő. A teremtményt beburkoló sötétségben egyedül csak ő tartja égve a hit lángját, remélve minden reménytelenség ellenére (v.ö. Róm 4,18) Jézus feltámadásában. És a nagy Húsvéti Virrasztásban benne  újból felhangzik az Alleluja, megünnepeljük a Feltámadt Krisztust, a világ és a történelem közepét és célját; teljes reménységgel virrasztunk visszatértének a várakozásában, amikor a Húsvét elnyeri a maga teljességét.

A mi életünk nem ér véget egy nyitott sír előtt

Néha úgy tűnik, hogy az éjszaka sötétje behatol a lélekbe; néha arra gondolunk, hogy „immár nincs többé mit tenni”, és a szívnek nincs ereje tovább szeretni… De éppen ebben a sötétben gyújtja meg Krisztus az Isten szeretetének a tüzét: villám hasít a sötétségbe és meghirdeti az új kezdetet, valami ebben a mély sötétben kezdődik. Nem tudjuk, hogy az az éjszaka több éjszakát jelent-e? A legsötétebb éppen akkor van, amikor éppen csak pirkad. De éppen ebben a sötétségben győz Krisztus, amikor föllobbantja a szeretet tüzét. A fájdalom köve elhengeríttetik, és szabad tér nyílik a reménységre. Íme, ez Húsvét nagy titka! Ezen a szent Éjszakán az egyház átadja a Feltámadott fényét, azért hogy többé ne legyen bennünk annak a siránkozása, aki azt mondja „Immár többé nincs…!”, hanem annak a reménysége, aki megnyílik a jelennek, melyet teljesen áthat már a jövő: Krisztus legyőzte a halált és mi  vele együtt vagyunk! A mi életünk nem ér véget egy nyitott sír előtt – hangsúlyozta a pápa – hanem a mi életünk túllép azon, a Krisztusban hordott reménységgel, aki éppen abból a sírból támadt fel. Keresztényként arra kaptunk meghívást, hogy hajnali őrállók legyünk, akik észre tudják venni a Feltámadott jeleit, amiként azt tették az asszonyok és a tanítványok, akik a hét első napjának a hajnalán a sírhoz futottak.

Kedves Fivéreim és Nővéreim, a Szent Három nap során ne szorítkozzunk csak az Úr szenvedésére emlékezni, hanem lépjünk is be a titokba, tegyük magunkévá az ő érzelmeit, a magatartását, amiként erre hív bennünket Pál apostol: „Ugyanaz az érzés legyen bennetek, mint ami Krisztus Jézusban volt” (Fil 2,5). Ekkor lesz jó és áldott Húsvétunk!